Bevezetés a "román" őstörténetbe

"Bevezetés" a román őstörténetbe

A román őstörténet bizonyos értelemben egyedülálló dolog a történettudományban, ugyanis amellett hogy központi szerepet játszik a román nemzeti identitásban, szigorúan tudományos érvekkel könnyedén megcáfolható az összes eleme. Vagyis lényegében egy mesterségesen fabrikált és hamis teóriáról van szó, amely azonban már teljesen beépült a románok identitásába, és jelentős részt a nemzetközi laikus közvélemnyébe. Maga a téma tehát meglehetősen összetett.

Adott egyrészt az ún. dáko-román kontinuitás elmélet, vagyis a Romániában axiómaként elfogadott őstörténet, amely kapásból több posztot is megér, mivel igen összetett "bizonyítása" van. Emellett természetesen felmerül a kérdés, hogy ha ez az elmélet hibás, akkor a románok mégis honnan származnak? És végül az is egy érdekes problémakör, hogy hogyan tudott ez a fikció így elterjedni a román és részben a nemzetközi köztudatban. Ez a gondolatsor már messzire vezetne, de talán van értelme megkapirgáli a történettudomány és a politika kapcsolatát.

Nézzük először magát a kontinuitás elméletet. Maga az elmélet nem egy szilárd valami, csak a végkövetkeztetése adott: a románok a dákok és az őket legyőző rómaiak utódai, akik mindig is ott éltek ahol ma Románia területe van. Az ezt alátámasztó érvkészlet már kevésbé kőbe vésett. A részleteken román történészkörökben is vita van, ami nem meglepő, mert ez az állítás meglehetősen sok ellentmondást eredményez a felmerülő forrás és tényanyaggal (és akkor finoman fogalmaztam). De dacára minden vitának, néhány embert leszámítva a kontinuitást egyetlen történész sem meri megkérdőjelezni (vagy nem is akarja). Magába a cáfolatba itt most nem akarok belemenni, ez külön cikkek témája lesz terveim szerint.

Az elmélet bizonyítékai sokrétűek: alapját azonban "logikus következetetések", azaz magyarán spekulációk és ezekből fabrikált axiómák képezik: "a dákok éltek Erdély területén, ma a románok élnek ott, tehát a románoknak a dákok leszármazottainak kell lennie". Természetesen ha csak ennyi lenne az egész, akkor még nem vennék komolyan az eredetmondát külföldön, úgyhogy akadnak más bizonyítékok is: vannak hivatkozások írott forrásokra, hivatkoznak régészeti leletekre is. Azonban ha valaki veszi a fáradtságot és konkrétan utánajár minden egyes forrásnak, akkor az esetek nagyon nagy részében kiderül, hogy valami turpisság áll a dolgok mögött: források félremagyarázása, tudatos ferdítések, stb. A dolog trükkje azonban pont ebben van: a régészeti leletekhez külföldről meglehetősen nehéz lenne hozzáférni (igaz, 1918-ig magyarok is kutattak Erdélyben), az írott források tanulmányozásához további nyelvismeret szükségeltethet (latin, vagy görög). És mindezen miért rágná át magát bárki is? A román őstörténet ugyanis csak a románok számára érdekes, egy külföldi csak utalás szinten fog foglalkozni a dologgal, ahhoz meg bőven elég, ha egy összefoglaló műben utánanéz.

Nos, mint a fentiekből kiderülhet, ez az egész teória egy komplex rendszert képez: az elemei szervesen illeszkednek egymásba, de ha a szükség úgy kívánja, el is távolíthatóak, rugalmasan alakíthatóak. És ha a témáról vita folyik, akkor még azt is figyelembe kell venni, hogy az átlag románt a közoktatás arra kondícionálta, hogy mindezt axiómaként fogadja el: nem egyszerűen tudományos vita alakul ki, ha velük vitatkozik az ember az őstörténetükről, hanem a részükről érzelmi is: beléjük van nevelve, hogy ők a dákok-rómaiak leszármazottai, ősi nép amely sok dicső tettet vitt végbe. Mindezt megkérdőjelezni egyet jelent a nemzeti identitásuk megkérdőjelezésével.

Miután a fentiekben elég alaposan lehúztam róluk a keresztvizet, most megvédem őket: ez a fajta dicső múlt fabrikálás korántsem román sajátosság: majd minden európai nemzet jellemzője. A románok e tekintetben tehát maximum extrém példának számítanak, de nem rendkívülinek. Maga a jelenség is nagyon könnyen megérthető, ugyanis az elmélet gyökerei a 19.századba nyúlnak vissza, amikor is a román politika fő törekvése a román lakta területek egyesítése volt, és minden lehetséges eszközt felhasználtak e cél elérésére. A történettudomány nacionalista célok elérésére szolgáló eszközként való alkalmazása tehát nem rendkívüli. A nyugat európai elterjedése az elméletnek sem az, mivel a románok tudatos propagandát folytattak a nagyhatalmak megnyeréséért, az átlag magyar történész meg sose szeretett idegen nyelven publikálni, a politikai vezetés meg nem látta szükségét annak hogy más nemzetek nyomulását ellensúlyozza, még arról sem vagyok meggyőződve, hogy egyáltalán tisztában volt a jelenséggel. (Itt zárójelben azért egy dolgot le kell szögezni: a XX. század eleji román területszerzési sikerek nyilvánvalóan nem holmi eredetmítoszok következménye voltak, tehát az a felvetés, hogy "aki dicső múltat fabrikál magának, vagy történelmi jogot, az sikeres lesz, aki meg nem az elbukik" ebben a formában hülyeség. De ennek a boncolgatása már messzire vezetne.) A legtöbb európai nemzet történetírása a XX. században kinőtt ebből a gyerekcipőből, a román viszont nem. Ennek a fő oka valószínűleg a Ceaucescu korszakban keresendő, amely a gazdasági sikertelenséget nacionalizmussal kompenzálta és míg a legtöbb szocialista országban a diktatúra folyamatosan puhult, Romániában mindez fordítva történt. Tehát annak, hogy ez a fake elmélet még mindig ennyire kritikátlanul elfogadott, ez a fő oka. Ami bizakodásra adhat okot, az az, hogy az utóbbi időben már arrafele is egyre több a kritikus hang, de mivel ez a fajta őstörténet közben a román identitás alapjává vált, még sok időre lesz szükség, míg az elmélet végleg a kukába kerül.

Hülye gyökér csürhe!